Boszorkányüldözések

A boszorkányüldözések- melyek során többnyire nőket állítottak ítélőbírák elé és végeztek ki boszorkányság vádjával Közép-Európában a 16. században kezdődtek. Eleinte azokat a nőket nevezték boszorkányoknak, akik a kereszténység előtti anyaistennőknek és szarvas termékenységisteneknek hódoltak. Később közönséges emberekről volt szó, akiket az egyházi bíróságok vagy a portyázó inkvizíciós csapatok szentségtörőknek kiáltottak ki, hogy kínzásuk és élve megégetésük után elkobozhassák a vagyonukat.
Noha többnyire semmit nem vétettek szomszédjaik ellen, kínpadra kerültek, ahol szadista kínzás közepette faggatták őket nemi életükről, mielőtt máglyán végezték volna. . A boszorkányüldözés legsötétebb titka nem a szadizmus, amit számos papi hóhér élvezett jajgató áldozatai láttán, hanem a puszta gazdasági mozgatórugó. A boszorkányperek azért folytak, hogy az elítélt áldozatok vagyonát elkobozhassák. A Vatikán hatalmas bevételt húzott az üzletből, amely még a bűnbocsánatok és a válások árusítását is meghaladta. A középkorban gyakran megesett, hogy az egész családot kilakoltatták házából amint sikerült egy tagját boszorkánysággal megvádolni. A zsákmány elosztása változott, de a hagyományos arány szerint egyharmad jutott a Vatikánnak, egyharmad a helyi inkvizítornak, egyharmad pedig a helyi városi tanácsnak. A bíróság és a börtön költségeit rokonaiknak kellett kifizetniük. Ebben többnyire a lakoma is benne foglaltatott, amit az ünneplő bírák és ügyvédek a kivégzés másnapján tartottak.

 A boszorkánygyűlölet gyökerei azonban mélyebbre nyúlnak- mivel a mágia a keresztény kultúrában bűnnek számított és az ördögimádat bálványimádást jelentett, már a középkorban megtartották az első boszorkány- és varázslóellenes pereket. 1209-ben III. Ince pápa keresztes hadjáratra szólított fel a felső-itáliai valdensek hitközössége ellen. A valdensek a dél- franciaországi katharok közé tartoztak, és abban hittek, hogy a Jó és a Gonosz, Isten és Ördög egyénragúak. Ezért ördögimádással vádolták őket. Hasonló sors jutott később a templomos lovagoknak, akik egy időben túl nagy politikai szereztek, ezért a boszorkányság és a sátánimádat légből kapott vádjával állították félre őket.

. Becslések szerint az eljárások háromnegyede Közép-Európára, Németalföldre, Svájc nyugati részére és Németországra korlátozódott. Hazánkban Könyves Kálmán kimondta: "Boszorkányok márpedig nincsenek."

A salemi boszorkányperek: a 17.század végi gyarmati Amerikában folytak le, a Massachusetts állambeli Salem városában, a kor puritanizmusa, hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria kicsúcsosodásaként. A perek 19 ember felakasztásával, egy agyonzúzásával, és sokak bebörtönzésével zárultak.

A 17. század végi puritán Új-Angliában a gyerekeknek, elsősorban a fiatal lányoknak nem volt sok szórakozási lehetőségük. Gyakorlatilag mindent, amire szerény körülményeik egyátalán lehetőséget adtak volna, erkölcstelennek bélyegeztek a kor szigorú szabályai. Nem csoda hát, hogy a felgyülemlő belső feszültséget néhányuk egészen különös módon próbálta levezetni.

1691-92 telén Betty Parris, Samuel Parris tiszteletes lánya, és Abigail Williams, a tiszteletes gyámleánya különösen kezdtek viselkedni: furcsa és idegen hangzású, értelmetlen mondatokban beszéltek, a földön fetrengtek. A tiszteletes által hozatott orvosok nem tudták megmondani, hogy mi kínozza a lányokat, az elmebaj szokásos jelei nem mutatkoztak, az ismert betegségek tünetei nem voltak felismerhetők. Egyikük úgy vélte, hogy az ördög keze van a dologban, más szóval: rossz szellemek szállták meg őket. Parris és mások kérlelni kezdék először csak Bettyt és Abigailt, majd a sorra hasonló tüneteket produkáló Ann Putnamet, Betty Hubbardot, Mercy Lewist, Susannah Sheldont, Mercy Shortot és Marry Warrent, hogy nevezzék meg azokat, akik a rontást rájuk küldték. Végül a lányok neveket kezdtek mondogatni.

Az első három megvádolt nő Sarah Good, Sarah Osborne és Tituba volt. Good még tizenéves korában elárvult, a falu koldusa volt, és közismert volt arról, hogy magában beszél. Osborne ágyhoz kötött, idős asszony volt, akinek annyi volt a bűne, hogy a Putnam családdal korábban nézeteltérése adódott egy örökösödési ügy kapcsán. Tituba pedig a Karib-tengerről behurcolt bennszülött rabszolga volt a tiszteletes szolgálatában.

A három nőt 1692. március 1-jén vádolták meg boszorkánysággal, és azonnal be is börtönözték őket. A történet azonban itt nem ért véget, sőt: a lányok újabb neveket soroltak: Dorcas Good (Sarah Good négyéves leánygyermeke), Rebecca Nurse, egy másik idős asszony, Abigail Hobbs, Deliverance Hobbs, Martha Corey és Elizabeth és John Proctor és a listára került. Ahogy a vádak terjedtek, Salem, Boston és a környék börtönei lassan megteltek, és a közösség új problémával szembesült: legitim kormányzat nélkül nem volt mód a vádlottak perbe fogására. A terület végül május végén kapott ismét kormányzót, aki rögtön létre is hozott egy területi bíróságot. Addigra azonban Sarah Osborne a börtönben meghalt, Sarah Good újszülött gyermeke és mások pedig megbetegedtek. Összesen mintegy 80 ember várta a perének megkezdését. John Proctor bűne az volt, hogy nem hitt a vádaskodásoknak, és kiállt a perbe fogottak ártatlansága mellett.

A nyár folyamán a bíróság több tárgyalást is lefolytatott, nagyjából egyet havonta. A vádlottak közül csupán egyet mentettek fel, amikor a lányok visszavonták az őt érintő vádjukat. Mindenki más bűnösnek találtatott boszorkányság vétségében, és halálra ítéltetett. Akik végül bűnösnek vallották magukat és további embereket neveztek meg, felmentést kaptak az ítélet alól, továbbá elhalasztották Elizebeth Proctor és még egy nő ítéletének végrehajtását, mivel várandósak voltak. Az ítéleteket követő négy kivégzés 20 ember halálát hozta: 19-en akasztófán végezték, köztük egy köztiszteletben álló lelkipásztor, egy közrendőr, aki nem volt hajlandó részt venni további megvádoltak letartóztatásában, és néhány vagyonosabb polgár. Közülük hatan férfiak voltak, a többség azonban szegénységben élő, idős asszony volt.

Volt egy olyan kivégzés is, amely nem akasztás volt. Giles Corey, egy 80 éves földműves Salem délkeleti részéről nem volt hajlandó vallani. A törvény lehetővé tette azt a fajta kínzásos vallatást, amikor a vallatott személyt egy nyújtópadon, súlyos kövek felhalmozásával lasssan, fokozatosan agyonnyomták. Coreyt három napon keresztül tették ki ennek, a kínzásba végül belehalt anélkül, hogy vallomást tett volna. Kitartását sokszor azzal magyarázzák, hogy meg akarta akadályozni a földjei elkobzását, hogy az örököseit megóvja, de az az igazság, hogy a vádlottak vagyonát sokszor már a perbe fogásuk előtt elkobozták, mint tették azt John Proctorral is.

A boszorkányperek 1693 januárjában értek véget, habár a boszorkányság vádjával bebörtönzött embereket nem engedték szabadon egészen a következő tavaszig. A pereknek a kormányzó vetett véget egy, a Boston környéki tiszteletesek által írt kérelem hatására. A kérelemben többek között az állt, hogy jobb, ha tíz boszorkánysággal vádolt megússza a büntetést, mintha egy ártatlan szenved.

A perek egyik hatásaként a kormányzatra gyakorolt puritán befolyás lassan, de fokozatosan eltűnt, és a perek során tapasztalt túlkapások intő példaként szolgáltak szűk egy századdal később az Egyesült Államok törvénykezési gyakorlata alapjainak lefektetésekor is.